Köszönöm élet neked az újabb pofára esést de komolyan. Én ezt nem értem, ha megígérek valakinek valamit akkor azt betartom, nem? Nem ez volna a normális? De nem, úgy tűnik nem. Engem az ilyen ígéretek 80%-ánál pofára ejtenek. És ez valljuk be őszintén eléggé fáj. Mert akkor mégis, hogy higyj még egyszer annak az embernek? Én ostoba módon mindig hiszek. Hiszek és ezzel becsapom magam, hogy igen tanult a múltkoriból még egyszer nem teszi ezt velem. De megteszi. Mindegy mit csinálok.
A másik meg, hogy komolyan csak két órát érek? Vagy még annyit se. Kérdezhetitek bátran, hogy ez nekem nem elég? Igen így van! Személyesen jobban szeretek beszélgetni, nem pedig egész nap a billentyűzetet kaparni. És mire belejönnénk a beszélgetésbe vagy sétába vagy filmnézésbe vagy akármibe már idő van és viszlát. Ha meg időt próbálnék spórolni akkor folyton közbe jön valami, hogy még véletlen se tudjunk többet együtt lenni. Sajnálom de én ettől megőrülök. Ez a két óra nagyobb kínzás, mint bármi más. Gondoltam arra, hogy mostantól csak hétvégi találka. Bár, ahogy a hétköznapok alakulnak esküszöm még az se jönne össze. Akkor meg egyáltalán minek beszélünk? Miért vagyunk együtt? Vagy én volnék túl önző? Valami ötlet?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése