Tudjátok mit? Szerintem nincs is olyan, hogy szerelem. Miért mondom ezt, nos hol is kezdjem. Először is van a fellángolás még a legelején, mikor nem ismered a másikat még cseppet sem. Van az izgalom, a kíváncsiság. Majd idővel lassan megismeri egyik a másikat. Eleinte egyre inkább beleszeret, majd egy idő után hozzászokik, persze közben jöhet a féltékenység a volt barátnőkre sőt azokra is akik csak ránéznek a megkaparintott prédára. Aztán megszokottá válnak az együttlétek, már nem lesz semmi ami további pluszt tud biztosítani a kapcsolatban, majd egy idő után unalmassá válik sőt idegesítővé, majd egyre inkább elharapódzik a dolog és vége lesz. Normális ez így? De most komolyan.
Miért van az, hogy beleszeretsz valakibe aztán csalódsz. De akkor vajon benne csalódsz vagy önmagadban? Önmagadban azért, hogy rossz döntést hoztál ismét? Vagy egyszerűen csak annyira kiállhatatlan vagy, hogy senki nem maradna meg melletted? És miért van az, hogy egy idő után előtör az az emberben (vagyis hát bennem), hogy bebeszél magának bizonyos dolgokat és el is hiszi? Miért érzem hazugságnak azt, hogy még mindig úgy szeret mint a legelején? Azért mert én nem olyan vagyok mint ő? De annyian vagyunk akkor miért nem érezhetne másként mint én? És vajon baj az, hogy egy párként nem ugyan azok az érzéseink? Miért érzem úgy, hogy ez semmi jót nem jelent :'( Miért van az, hogy mindent elrontok az életemben?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése